Varkala Pamadora

More pix from Varkala

Varkala Beach

Last day and some lost pix from Cochin

Cochin Festival

From Cochin till Varkala

Az újév első napja egy az egyben olyan volt, mint az előző utolsója. Talán többen voltak az utcán, valószínűleg mert aznap a boltosok is lófráltak mert minden zárva volt. A netezésből hazafelé menet, a rendőrség mellett szokatlan készólődésre lettem figyelmes. Egy pár tányérkalapos éppen elgazítást tartott egy osztagnyi, bambuszpálcával és bambuszpajzszsal felszerelt bajszos rendőrnek. Legalább a rohamsisakjuk nem bambuszból volt. Sajnos mire visszaértem a fényképezőgéppel már nem voltak rohamosok, pedig megint nagyon benne vagyok már a motorozásban... itt egyetlen szabály, hogy magabiztosan kell menni. Ha kicsit is töketlenkedsz már elvesztél és bevágtak elég, leszorítottak, de minimum ledudáltak. A másik tanácsos dolog, lassítani a piroslámpánál, illetve úgy ahogy van figyelmen kívül hagyni és óvatosan áthaladni. Viszont voltak ott még szép számmal rendőrök és nézelődők egyaránt, többnyire helyiek, akik még nem nagyon láttak ilyen rendőri készülődést a falujukban. Vagy csak szimplán bámészkodtak amilyen előszeretettel szokták azt mindenhol és nem csak a fehéremberekre, hanem mindenre ami mozog. A legszemérmetlenebb kisgyerek naív kíváncsiságával tudják nézni az embert. Valószínűleg én is így bambultam a Boney-M-re anno amikor először láttam élőben fekete embert a szürke kis 80-as években. Ez persze abszolút nem bántó a nap folyamán, de amikor a buszon a mellettem ülő úgy bámulja a Pankát, hogy vagy a fejem mögött vagy előtt, előlre hátra dülöngélve, mint a keljfeljancsi, akkor már nekem is kezd frusztráló lenni és egy kendő alá rejteni magunkat kihúzva, félig elfordulva. Egyébként meg mindenki teljesen jó indulatú, az utcán folyamatosan köszönget mindenki, kérdezi hogy vagyunk, heppik vagyunk-e (a Fülöp-szigeteken ilyenkor azt kiabálják, hogy "Hey Joe").

Mint kiderült a rendőrök nem egy újabb tüntetésre készülődtek, hanem az újévi fesztiválra. A megszokott kamionos és parádés felvonulás, kb. Fort Cochine Parade. Először egyedül indultam neki, mert akkor még azt hittem a galád szaddamisták jönnek megint és ha már otthon ősszel kihagytam a "polgár-háborút", akkor itt fotózzak egy jó kis összecsapást vagy valamit. Egy térre érve egy toborzó kamion volt az első ami mellett elhaladtam, utána kiderült, hogy turistákat toboroztak, hogy turistákat játszanak egy szituációs kamionon ami arról szólt, hogy itt vannak a turisták és a helyiek kiszolgálják őket. Érdekes volt később látni a megszeppent fehér arcokat, ahogy mint a cirkuszimajmokat húzták végig őket egy kamionon a több ezer ember között, Cochin főútjain. Miután visszamentem Pankáért, átvágtunk egy sikátoron, leparkoltunk az utca közepén... ekkor rendbejött a karmánk úgy gondoltuk, aminek több jele volt. Először Kunyu jelent meg az egyik kereszteződésnél ahol tanakodtunk merre menjünk, kezében a két nappal azelőttre ígért samosakkal, frissen, melegen, csipősen. Nem is értettük, honnan került már megint elő (szilveszter este a parkban a fák mögül ugrott ki), de a kajának nagyon örültünk mert már farkaséhesek voltunk. Parkolás után megindultunk, hogy beelőzzük a karnevál elejét, de alig mentünk 100 métert, felinvitáltak minket a helyiek a házuk tetejére. Ennek nem tudtunk nemet mondani. Rövid toporgás és tötyörgés a nénikkel akik nem tudták mit keresünk az udvarban, és már másztunk is fel a vaslétrán, hogy páholyból figyelhessünk az alattunk elvonuló karnevált. A különböző kamionok, mindenféle tradíciót, szokást és a helyi életet voltak hivatottak bemutatni. Volt amelyik szobrászt ábrázolt aki farag éppen, a faragvány pedig csokibarnára mázolt, egymás vállán, nyakán álló emberekből állt, akik így egyensúlyozták végig a több órás, fékezéssel és indulással teletűzdelt menetet. Annak sem lettem volna a helyében, akinek a tűző napon kellett egyetlen deréktámaszon háttal egyensúlyoznia, sem annak aki tartotta, sem annak a nőnek a helyében, akinek több órán át kellett maga elé bambulnia, ölében egy rizsestállal. A legviccesebb és legszórakoztatóbb persze itt is a transzvesztita kamion jellegű dolog volt, de szerintem inkább csak női ruhába bújt, helyi vagányok voltak akik simán csak megőrülnek egy napra és táncolnak, tombolnak egy kamion tetején. Mire vége lett, pontosabban elhaladt a felvonulás a nap is lement, és mi is lemásztunk a tetőről, de messze nem jutottunk, ugyanis a helyiek meginvitáltak a házukba egy pohár borra, sütire és gyümölcsös pudingra. Először azt hittük csak koccintani kell, de ők nem ittak alkoholt, az csak a vendégeknek van. Mintha kissé erjedt lett volna a bor, ha egyáltalán bor volt és nem valami más. A süti és a puding is finom volt, amit az előszobában leülve, a család 15 tagjának árgus figyelme közepette fogyasztottunk el. Az előszobában szinte az összes vallás képviseltette magát egy-egy szobor erejéig, voltak Krisztusok, Buddhák, Shivák és Ganeshák, Sai Baba, karácsonyfa fellógatott Mikulással, egyszóval mindenféle védő és tisztelendő személy. Biztosak voltunk benne, hogy ha eddig nem is, ettől tuti összecsináljuk magunkat, de nem lehetett kikerülni, meg hát olyan kedvesek is voltak ahogy körülugráltak minket. Más aktivitást aznapra már nem igazán vállaltunk, mivel másnapra a zsinagóga és utazás volt betervezve Varkalába.

A reggeli zsinagógából visszaérkezve Kunyu azzal fogadott minket, hogy talált egy vonatot Goár amin talán van szabadhely. Ennek az elején még nagyon örültünk, de amikor Kunyu a vonatindulás előtt fél órával állított be a tuktukos haverjával, akkor már tudtuk, hogy ezt a vonatot már buktuk. A tuktukunk rendesen fel volt szerelve hangfallal, amiből a vonatállomásig bömbölt a zene, végig Cochin utcáin. Talán ha nem megy annyira a zene, akkor a lóerő is több és nem 10-el megyünk fel a híd emelkedőjén és bárhol, ahol nem vízszintes az út. A 12:45-ös vonat elment természetesen, de ajánlottak egyet 2-kor, amire meg is vettem a jegyet. Gyanúsan olcsó volt a jegy és amikor visszakérdeztem, hogy ez ugye 2AC-s jegy (külföldi másodosztály!), akkor kiderült a turpisság is. Ezek a jegyek a helyi másodosztályra szólnak és a vonaton kell a kallerral egyezkedni, ráfizetni majd átülni. Amikor 2kor begördült a vonatunk már esélytelennek láttuk, hogy itt egy kicsit is emberi körülmények között utazzunk közel 20 órát. A helyi másodosztály inkább koncentrációs táborba induló szerelvénynek tűnt, a rácsokon kilógó kezek és arcok mögött, az ülések között is minden állóhely foglalt volt, a turistáknak szánt részen pedig sorban álltak a kalauzzal alkudozó emberek, akik ránézésre többen voltak, mint ahány normális helyet meg lehet szerezni ezen a vonaton. Addig tanakodtunk, míg a vonat elindult és mi saját elhatározásból inkább a peronon maradtunk. A döntés igen egyszerű volt, Verkala azonnal, taxival. Szerencsére a pénztáros kisasszony megértő volt, mikor mondtam neki, hogy nem jutott normális hely nekünk, de amikor mondtam, hogy észak helyett a déli célpontunkra indulnánk akkor már harsányan nevetett. Mivel vonat csak délután 5kor indult és 10kor érkezett volna, nem volt más választás, mint a taxi. Ez annyira nem megterhelő itt, mivel kb. 10.000 forintnak megfelelő összegért elhoznqak 200km messzire, ráadásul egy igazi Ambassadorral utazhattunk (a tipikus helyi autó, ami úgy néz ki, mint a régi 62-es Wartburgom. Valószínűleg még mindig gyártják, hiszen annyi van belőle és a legtöbb mintha zsír új is lenne), ami azért nyomós érv volt a taxis részéről, hogy akkor most melyik autóval is fogunk utazni. Az út így nem került többe, mint 3 és fél órába, igaz útközben majdnem elkaptunk két kamiont, 25 Ambassadort frontálisan, majdnem kinyírtuk ugyanazt a motorost kétszer, ennek ellenére meglepően kényelmesen utaztunk Kerala falvain keresztül.

Naplementében érkeztünk meg Verkalába, ebbe a tengerparti kis faluba, ami egy kb. 50 méter magas szikla fal szélére épült, alatta a homokos tengerparttal. A taxi másik előnye, hogy csak ott szállsz ki, ahol a szállásod van, mégha keresni kell akkor is. Itt egész simán ment ez az ügylet, igaz nem ott volt ahol kinéztük, de közvetlen ezzel a bungalow teleppel szemben találtunk egy első emeleti, saját terasszal rendelkező nagyon cuki szobát. Melegvíz, sötétbarna falak fából, tv és amit csak reggel tapasztaltunk, innen a terasz alól, a pálmafás kertből indulhatnak elefántagolni az emberek, tehát egy óriás Dumbó eszegeti a pálmát jelen pillanatban is a laptop mögött, a terasz alatt.

Ahogy egyre kisebb helyekre megyünk, egyre hangulatosabb minden. A sziklaperemi sétányon egymást érik az éttermek, amiknek a nagy részéből kellemes chill out zene szól. Ezeket többnyire tibeti és észak-indiai kereskedők boltjai váltogatják, akik az esős évszak kivételével itt próbálnak meg minél nagyobb hasznot húzni az otthoniak kézimunkájából, valamint nekik is legalább olyan felüdülés itt lenni a melegben, mint nekünk. A szállodás persze itt is mindent intéz, van már motorunk, Ginünk tonickal, sőt előbb állított be a Goára szóló vonatjegyeinkkel. Sok történés nincs a környéken, legalábbis ami a turisták számára látványos lenne a helyen kívül. De motorral bármit lehet, úgyhogy el is mentünk ma a környékbeli falvakba, sőt a városban még hangfalat is tudtunk venni a laptophoz.

Cochin Police

Bush vs. Saddam

Heppinyujir from Chocin

Bushitting! NYE!

A mai napot már ébredés elõtt indítottuk, s jelen pillanatig is mintha csak álom lett volna, rémálom. Valószínûleg a Lariam hatása, de már harmadik napja van mindekettõnknek rémálma. A mai talán nem is volt az, mivel földrengéssel álmodtam pár órával azelõtt, hogy otthon 4-es erejû rengések voltak. Szerencsére az életben nem voltak olyan komoly események, mint az álmomban, amikor éppen dõlt rám a 10 emeletes szálloda, igaz kint még hurrikán is tombolt. Tombolás itt is volt, csak éppen nem a természeti elemek, hanem a muszlim elemek, akik Szaddám halálát megbosszulandó tüntetéseket szerveznek mindenfelé a megyében.
Reggel ártatlan kérdéssel próbáltunk érdeklõdni és lerázni Kunyut (a helyi srác aki minden kédrésünkre ugrik), merre is lehet samosa-t enni? Persze nem lehetett lerázni, 10 perc motorozással már ott is voltunk a városi kis étteremben, ahol a reggeli idõn túl, délutáni evés idõ elõtt voltunk, tehát sok kaja közül nem lehetett választani, samosa meg természetesen felejtõ. Ezek után kicsit nyomatékosabban kellett Kunyu értésére adni, hogy nem igényeljük továbbra - ahogy eddig se - a gájdolást, szeretnénk csak ketten lófrálni. Mivel a környéken a szieszta miatt nem találtunk olyan helyet ahol nyugodt lélekkel elfogyaszthattunk volna egy reggeli shaket, tovább haladtunk, hogy a napi projectet megpróbáljuk véghez vinni, szerezzünk alkoholt az estére. Ez nem annyira jött össze, sõt semennyire, viszont betévedtünk oda ahová eredetileg indultunk, a zsidó negyedbe. Ez a parti utcának egy szakasza, kiegészülve a környezetében lévõ mellékutcácskákkal, sikátorokkal. A hely egyébként roppant barátságos, egymást érik a régiség, bútor és kézmûvesboltok, némelyik a parti részén kávézóval vagy galériával kiegészülve. Leginkább a melaccai Jonker Street-hez hasonlít, bár itt több utángyártott dolog van és kevesebb bolt. Sajnos a zsinagóga nem volt nyitva vasárnap, ezért a holnapi napra visszatérést terveztünk, ezt a késõbbi események tükrében azért még meglátjuk holnap délelõtt. Bár a muszlim csoportok nem zsidó hanem Bush és Amerika ellenesek, nem biztos, hogy ez a legtutibb hely amit még nem néztünk meg. Rövid szieszta után, már arra ébredtünk, hogy az ablakunk alatt, egyre nagyobb társaságok és családok tartanak a belváros felé, közben Kunyu felesége is megérkezett és neki álhatott Panka kezének a henna szettjével. Átöltözni és hennát szárítani már nem is maradt idõ, rohanni kellett, hogy elérjük a naplementét. A halászhálók mögötti partszakasz szinte teljesen megtelt a pantone skála minden színébe öltözött emberekkel. Volt táncverseny mikulásmaszkban, és mint minden rendes vurstliban itt sem hiányozhattak a lufi, cukorka, fehérvalami és fagyiárusok. Szerencsére a masszõrlánynak nem volt türelme hozzánk, és nem fért bele a 15 perces késés a 6hoz képest (mégsem akartuk bukni az év utolsó naplementéjét) és hazament. Így legalább nem kellett még egy fél órát ezzel tölteni a szilveszter este és hamarabb mehetünk vacsizni, valamint a Kathakali (helyi zenés színházi elõadás és koncert) is belefér az estébe a fergeteges tüzijáték, bulifesztivál és minden elõtt, legyen kerek az az év utolsõ estéje. Ezért is kértem homárt az étteremben ahová elsõnek beültünk fél 8 felé. Alig hagyta maga mögött a rendeléssel a pincér az asztalunkat, a hátunk mögött a bejárathoz ismét megérkezett a tüntetõ, ekkor már tömeg kinézetû szaddamista csoport. Az étterem mivel aznap nyitott és a legspirább helynek tûnt nyilván tökéletes célpontnak találtatott a tüntetõk között. Délután mikor hazamentünk, már találkoztunk Bush-al és épp ez, vagy egy hasonló tömeg vitte hurokkal a nyakán, majd akasztotta fel egy villanypóznára egy keresztezõdésben. Amikor odamentem, hogy lefotózzam egybõl betaláltak és az elsõ kérdés természetesen az volt, hogy amerikai vagyok-e. A következõ kérdés, hogy szeretem-e Bush-t? Nem nagyon kellett átgondolnom és megerõltetnem magam, hiszen nekem sem a szívem csücske a texasi cowboy. A harmadik - beugratós - kérdés már meleg volt, szeretem-e Szaddamot? Próbáltam x-re kihozni és mondtam, hogy engem nem érdekel sem Szaddam sem a politika, csak ki szedték belõlem, hogy szeretem, ahogy szegény Pankából is aki kicsit odébb a robogón várakozott. Ekkor még békésnek, és ha nem is boldognak, de erõszak mentesnek tûnt, hogy a véleményüket kinyilvánítják ily módon. Amikor az étteremhez értek, már másról szólt a dolog. A flanc meg a fehér vendégsereg láttán elõször a lámpasorokat és táblákat kezdték el leszaggatni, majd törtek az ernyõk és elkezdtek repülni felénk a fadarabok, kövek és flakonok amiket az utcán, az étterem elõtt talált a felgerjedt tömeg. Panka a táskáját és mindenét az asztalon hagyva rohant hátrafele a többi vacsorázó vendéggel egyetemben. Miután összeszedtem a dolgokat és ráeszméltem, hogy ez most nem vicc, az elsõ tervet mi szerint fotózni fogom õket módosítottam a menekülõs tervre és kiiszkiriztem én is a hátsó ajtó felé. A lámpák kialudtak, a szökõkút megállt, a tömeg tovább haladt, a vacsijától felugrasztott és arra járó népek meg ott álltak az étterem mögötti kis utcácskában szeppenten, a háttérbõl pedig szólt a Kalathaki Show egyik áriája. Az egész nem volt több mint 1 perc, de az egész intenzív élmény volt, sújtott már mellém Tsunami, árvíz, tört ki háború, zuhant le helikopter de menekülnöm így még nem kelett. Szerencsére ennyi volt a sztori a következõ pár órára, nemsokára újra megtelt az étterem, persze nem velünk, mert mi a mögötte lévõ másik egységet részesítettük elõnyben, még belsõ kõfala is volt, ha valahova majd vetõdni kell, a cowboy filmes asztalfordítós trükk nem biztos, hogy elég. Kár, hogy csak akkor rendeltünk mikor a szaddamisták odeértek, ha elõbb megjön a homárom akkor tuti azt is menekítem, így viszont csak red snippert tudtam enni egy kis rákkal. A sör itt sem szerepelt az étlapon, viszont helyes kis teáskancsókban szolgálták fel és szép teásbögrékbõl lehetett iszogatni szolidan. A magyar-norvág párocska észtországból (Robit a könyvesboltban ismertük meg, miután meghallotta, hogy szüttyögünk, illetve Panka szüttyög mindenért mert éppen nehéz napja van. Észtországban dolgozik és lakik egyelõre a norvég barátnõjével.) is ebbe az étterembe tévedt be, s gondoltuk itt ma még bármi lehet, talán jobb ha négyesben megyünk bele a fesztiválba. Amúgy is szimpatikusak voltak ellenben a többi magyarral akikkel az ember külföldön szokott találkozni és inkább meghúzza magát. Az elsõdleges cél a partszakasz volt, de miuátán a srácok sorra jöttek oda hozzánk, hogy heppinyújír, a rendõrt ez feldûhíthette és olyat sózott az éppen az én kezemet fogó srác csuklójára a bambuszbotjával, hogy még az én kezem is beremegett könyékig. A rendõr továbbra sem volt kedves és mogorva kifejezéssel utasított minket, hogy menjünk vissza a szállásunkra mert a városban problémák vannak. Annak ellenére, hogy két órával elõtte pont a mi éttermünket támadták meg nem éreztem, hogy ne lennénk biztonságban a helyiek között a fõtéren, mindenki barátságos és ha még néha oda is dobbják, hogy éljen Szaddam, egyáltalán nem fenyegetõek és agresszívek. Ezek után leültünk a kis büfékhez a tér szélén, a rendõrség mellett. Sört persze itt is mértek, de még inkább fokozottan titkosan, hiszen a kapitányság alig van 100 méter és a rendõrautók is folyamatosan cikáznak. Éjfél elõtt pár percel indultunk vissza a partra, hogy megnézzük a beígért tüzijátékot és éjféli fesztivált, de nem nagyon akaródzott lennie. Egy-két rakétát felküldtek azért amíg kiültünk a halászhálókhoz, és a város felé is lehetett látni pár pukkanást, de igazából ennyiben ki is merült az ünneplés, maximum pár társaság összeölelkezve énekegetett a parton. Mi sem erõltettük annyira a dolgot és haza indultunk. Útközben még beugrottunk az étterembe az ottfelejtett mocikulcsért, majd éjjel egykor már lefürödve bújtunk be az ágyba, így kipihenve kezdhettünk neki az új évnek. Heppinyújír for all!

Ma, pontosabban tegnapelott befizettünk egy igazi keralai back water túrára. Cochin alatt indul és egészen Alippiig tart Keralának az a része, amit "hátsó víz"-nek hívnak. Ezt a több száz kilométer hosszúságú (nem egyben persze hanem keresztbe kasul, mint a Mekong deltában) vízes területet egy földsáv választja el a tengertõl, s a szélén mindenféle jó népek laknak, többek között akik a kókuszból köteleket csinálnak. Reggel 8kor indultunk volna, de mivel a busz szokás szerint sehol nem volt, megittunk egy ananász turmixot és ott hagytunk egy banánturmix helyett kapott valamit. Persze nem azért mert annyira szörnyû volt, hanem merrt összefutottunk az elsõ csótánnyal, amelyik ráadásul nem is volt kicsi darab, és a buszunk is közelegni látszott. Fél óra kocsikázás után érkeztünk meg oda, ahol a jeep-et csónakra cseréltük. A helyiek a csónakhajtásnak a legnehezebb módját választották tradíciónak, egy hosszú bambuszrúddal tolják a sekély vízben a csónakot. A mi evezõsünk nem volt már egy mai forma, sajnáltuk is rendesen, hogy szegénynek a déli napsütésben kell az idétlen turistákat paterolgatni. De még mindig inkább ezt csinálnám, minthogy a Mecsekben legyek bányász. Közel két órát osontunk a szûk kis csatornákban 16od magunkkal, mire kikötöttünk az ebédhez. Az étterem egy kis földcsücsök végében volt, ahol végre banánlevélrõl ehettünk tányér helyett (ilyet eddig még csak Malajziában kaptunk az indiaiban). A túra azon kívül, hogy fantasztikus tájakon vezetett keresztül elég egysíkú volt, én talán kicsit több életet vártam a partokon, de lehet, hogy csak minket nem vittek be a sûrûjébe. Arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem szereti amikor másik x emberrel együtt, mint a birkákat terelgetik. Hazafelé kiderült, hogy az egyik velünk utazó párocska is magyar (nem is gondolunk bele mennyi baromságot hallgathattak végig a szánkból), valamint beleszaladtunk az elsõ szaddamista tüntetésbe is. Elõször valami komcsi tüntetésnek tûnt, mivel a zászlók között ott lengedezett a sarlókalapácsos is, csak a bot végére erõsített bábú árulta el, hogy õk most egy valakire dühösek konkrétan.