Az újév első napja egy az egyben olyan volt, mint az előző utolsója. Talán többen voltak az utcán, valószínűleg mert aznap a boltosok is lófráltak mert minden zárva volt. A netezésből hazafelé menet, a rendőrség mellett szokatlan készólődésre lettem figyelmes. Egy pár tányérkalapos éppen elgazítást tartott egy osztagnyi, bambuszpálcával és bambuszpajzszsal felszerelt bajszos rendőrnek. Legalább a rohamsisakjuk nem bambuszból volt. Sajnos mire visszaértem a fényképezőgéppel már nem voltak rohamosok, pedig megint nagyon benne vagyok már a motorozásban... itt egyetlen szabály, hogy magabiztosan kell menni. Ha kicsit is töketlenkedsz már elvesztél és bevágtak elég, leszorítottak, de minimum ledudáltak. A másik tanácsos dolog, lassítani a piroslámpánál, illetve úgy ahogy van figyelmen kívül hagyni és óvatosan áthaladni. Viszont voltak ott még szép számmal rendőrök és nézelődők egyaránt, többnyire helyiek, akik még nem nagyon láttak ilyen rendőri készülődést a falujukban. Vagy csak szimplán bámészkodtak amilyen előszeretettel szokták azt mindenhol és nem csak a fehéremberekre, hanem mindenre ami mozog. A legszemérmetlenebb kisgyerek naív kíváncsiságával tudják nézni az embert. Valószínűleg én is így bambultam a Boney-M-re anno amikor először láttam élőben fekete embert a szürke kis 80-as években. Ez persze abszolút nem bántó a nap folyamán, de amikor a buszon a mellettem ülő úgy bámulja a Pankát, hogy vagy a fejem mögött vagy előtt, előlre hátra dülöngélve, mint a keljfeljancsi, akkor már nekem is kezd frusztráló lenni és egy kendő alá rejteni magunkat kihúzva, félig elfordulva. Egyébként meg mindenki teljesen jó indulatú, az utcán folyamatosan köszönget mindenki, kérdezi hogy vagyunk, heppik vagyunk-e (a Fülöp-szigeteken ilyenkor azt kiabálják, hogy "Hey Joe").
Mint kiderült a rendőrök nem egy újabb tüntetésre készülődtek, hanem az újévi fesztiválra. A megszokott kamionos és parádés felvonulás, kb. Fort Cochine Parade. Először egyedül indultam neki, mert akkor még azt hittem a galád szaddamisták jönnek megint és ha már otthon ősszel kihagytam a "polgár-háborút", akkor itt fotózzak egy jó kis összecsapást vagy valamit. Egy térre érve egy toborzó kamion volt az első ami mellett elhaladtam, utána kiderült, hogy turistákat toboroztak, hogy turistákat játszanak egy szituációs kamionon ami arról szólt, hogy itt vannak a turisták és a helyiek kiszolgálják őket. Érdekes volt később látni a megszeppent fehér arcokat, ahogy mint a cirkuszimajmokat húzták végig őket egy kamionon a több ezer ember között, Cochin főútjain. Miután visszamentem Pankáért, átvágtunk egy sikátoron, leparkoltunk az utca közepén... ekkor rendbejött a karmánk úgy gondoltuk, aminek több jele volt. Először Kunyu jelent meg az egyik kereszteződésnél ahol tanakodtunk merre menjünk, kezében a két nappal azelőttre ígért samosakkal, frissen, melegen, csipősen. Nem is értettük, honnan került már megint elő (szilveszter este a parkban a fák mögül ugrott ki), de a kajának nagyon örültünk mert már farkaséhesek voltunk. Parkolás után megindultunk, hogy beelőzzük a karnevál elejét, de alig mentünk 100 métert, felinvitáltak minket a helyiek a házuk tetejére. Ennek nem tudtunk nemet mondani. Rövid toporgás és tötyörgés a nénikkel akik nem tudták mit keresünk az udvarban, és már másztunk is fel a vaslétrán, hogy páholyból figyelhessünk az alattunk elvonuló karnevált. A különböző kamionok, mindenféle tradíciót, szokást és a helyi életet voltak hivatottak bemutatni. Volt amelyik szobrászt ábrázolt aki farag éppen, a faragvány pedig csokibarnára mázolt, egymás vállán, nyakán álló emberekből állt, akik így egyensúlyozták végig a több órás, fékezéssel és indulással teletűzdelt menetet. Annak sem lettem volna a helyében, akinek a tűző napon kellett egyetlen deréktámaszon háttal egyensúlyoznia, sem annak aki tartotta, sem annak a nőnek a helyében, akinek több órán át kellett maga elé bambulnia, ölében egy rizsestállal. A legviccesebb és legszórakoztatóbb persze itt is a transzvesztita kamion jellegű dolog volt, de szerintem inkább csak női ruhába bújt, helyi vagányok voltak akik simán csak megőrülnek egy napra és táncolnak, tombolnak egy kamion tetején. Mire vége lett, pontosabban elhaladt a felvonulás a nap is lement, és mi is lemásztunk a tetőről, de messze nem jutottunk, ugyanis a helyiek meginvitáltak a házukba egy pohár borra, sütire és gyümölcsös pudingra. Először azt hittük csak koccintani kell, de ők nem ittak alkoholt, az csak a vendégeknek van. Mintha kissé erjedt lett volna a bor, ha egyáltalán bor volt és nem valami más. A süti és a puding is finom volt, amit az előszobában leülve, a család 15 tagjának árgus figyelme közepette fogyasztottunk el. Az előszobában szinte az összes vallás képviseltette magát egy-egy szobor erejéig, voltak Krisztusok, Buddhák, Shivák és Ganeshák, Sai Baba, karácsonyfa fellógatott Mikulással, egyszóval mindenféle védő és tisztelendő személy. Biztosak voltunk benne, hogy ha eddig nem is, ettől tuti összecsináljuk magunkat, de nem lehetett kikerülni, meg hát olyan kedvesek is voltak ahogy körülugráltak minket. Más aktivitást aznapra már nem igazán vállaltunk, mivel másnapra a zsinagóga és utazás volt betervezve Varkalába.
A reggeli zsinagógából visszaérkezve Kunyu azzal fogadott minket, hogy talált egy vonatot Goár amin talán van szabadhely. Ennek az elején még nagyon örültünk, de amikor Kunyu a vonatindulás előtt fél órával állított be a tuktukos haverjával, akkor már tudtuk, hogy ezt a vonatot már buktuk. A tuktukunk rendesen fel volt szerelve hangfallal, amiből a vonatállomásig bömbölt a zene, végig Cochin utcáin. Talán ha nem megy annyira a zene, akkor a lóerő is több és nem 10-el megyünk fel a híd emelkedőjén és bárhol, ahol nem vízszintes az út. A 12:45-ös vonat elment természetesen, de ajánlottak egyet 2-kor, amire meg is vettem a jegyet. Gyanúsan olcsó volt a jegy és amikor visszakérdeztem, hogy ez ugye 2AC-s jegy (külföldi másodosztály!), akkor kiderült a turpisság is. Ezek a jegyek a helyi másodosztályra szólnak és a vonaton kell a kallerral egyezkedni, ráfizetni majd átülni. Amikor 2kor begördült a vonatunk már esélytelennek láttuk, hogy itt egy kicsit is emberi körülmények között utazzunk közel 20 órát. A helyi másodosztály inkább koncentrációs táborba induló szerelvénynek tűnt, a rácsokon kilógó kezek és arcok mögött, az ülések között is minden állóhely foglalt volt, a turistáknak szánt részen pedig sorban álltak a kalauzzal alkudozó emberek, akik ránézésre többen voltak, mint ahány normális helyet meg lehet szerezni ezen a vonaton. Addig tanakodtunk, míg a vonat elindult és mi saját elhatározásból inkább a peronon maradtunk. A döntés igen egyszerű volt, Verkala azonnal, taxival. Szerencsére a pénztáros kisasszony megértő volt, mikor mondtam neki, hogy nem jutott normális hely nekünk, de amikor mondtam, hogy észak helyett a déli célpontunkra indulnánk akkor már harsányan nevetett. Mivel vonat csak délután 5kor indult és 10kor érkezett volna, nem volt más választás, mint a taxi. Ez annyira nem megterhelő itt, mivel kb. 10.000 forintnak megfelelő összegért elhoznqak 200km messzire, ráadásul egy igazi Ambassadorral utazhattunk (a tipikus helyi autó, ami úgy néz ki, mint a régi 62-es Wartburgom. Valószínűleg még mindig gyártják, hiszen annyi van belőle és a legtöbb mintha zsír új is lenne), ami azért nyomós érv volt a taxis részéről, hogy akkor most melyik autóval is fogunk utazni. Az út így nem került többe, mint 3 és fél órába, igaz útközben majdnem elkaptunk két kamiont, 25 Ambassadort frontálisan, majdnem kinyírtuk ugyanazt a motorost kétszer, ennek ellenére meglepően kényelmesen utaztunk Kerala falvain keresztül.
Naplementében érkeztünk meg Verkalába, ebbe a tengerparti kis faluba, ami egy kb. 50 méter magas szikla fal szélére épült, alatta a homokos tengerparttal. A taxi másik előnye, hogy csak ott szállsz ki, ahol a szállásod van, mégha keresni kell akkor is. Itt egész simán ment ez az ügylet, igaz nem ott volt ahol kinéztük, de közvetlen ezzel a bungalow teleppel szemben találtunk egy első emeleti, saját terasszal rendelkező nagyon cuki szobát. Melegvíz, sötétbarna falak fából, tv és amit csak reggel tapasztaltunk, innen a terasz alól, a pálmafás kertből indulhatnak elefántagolni az emberek, tehát egy óriás Dumbó eszegeti a pálmát jelen pillanatban is a laptop mögött, a terasz alatt.
Ahogy egyre kisebb helyekre megyünk, egyre hangulatosabb minden. A sziklaperemi sétányon egymást érik az éttermek, amiknek a nagy részéből kellemes chill out zene szól. Ezeket többnyire tibeti és észak-indiai kereskedők boltjai váltogatják, akik az esős évszak kivételével itt próbálnak meg minél nagyobb hasznot húzni az otthoniak kézimunkájából, valamint nekik is legalább olyan felüdülés itt lenni a melegben, mint nekünk. A szállodás persze itt is mindent intéz, van már motorunk, Ginünk tonickal, sőt előbb állított be a Goára szóló vonatjegyeinkkel. Sok történés nincs a környéken, legalábbis ami a turisták számára látványos lenne a helyen kívül. De motorral bármit lehet, úgyhogy el is mentünk ma a környékbeli falvakba, sőt a városban még hangfalat is tudtunk venni a laptophoz.
No comments:
Post a Comment