Friday, December 29, 2006


Cochin Pix










Cochin, Kerala

Karácsony óta 4 nap telt el és velünk már többszörösen is megfordult a világ. Indiából Indiába utaztunk, ami azonosan hangzik de mégsem az. Ma este végre a kedvenc halamat ehettem (Red Snipper) és a vacsorához még Bob Marley is társult ami komoly felüdülés volt végre, akárcsak a sör, amit a pincérsrác rejtve a lába mellett csempészett ki az asztalunkhoz, valamint a mellettünk ülő, ezek szerint istentelen indiai uraknak.De ne szaladjunk egyből a mostanba, mert a négy nap alatt történtek dolgok. Nem kicsit, nagyon!
Ami karácsonyunk másnapján, az amerikaiak aznapján indultuk tovább Pushkarból, ebből a mesés (és így utólag még inkább az) kis faluból, hogy megnézzük Jaipur rózsaszín házait. Háromkor indult a buszunk elméletileg, de úgy tűnik ekkor csak a karmánk romlott el. A busz fél négykor érkezett meg, addig gyönyörködhettünk a szemétevő tehenekben, motoros forgatagban és a pálcáját suhogtató rendőrben, aki magabiztosan hajkurászta el az illegális (mintha nem mindenki az lenne) árusokat és a rossz helyen parkolókat. A por és az intenzív környezet még a vak koldust is annyira meghatotta, hogy az út túloldaláról kiszúrt minket és már jött is a kis fémbögréjével. Ezek után beállt a buszunk, és felszálltunk annak tudatában, hogy középen ülünk (Vietnami és thai tapasztalatokkal a zsebemben 5ször elismételtettem a foglalásnál, hogy "No backseat, Direct Bus, No stop"). Ehhez képest a buszunk a foglalás óta összemehetett, mert ami az irodában 15-16-os ülés középen, az itt természetesen a leghátsó sor. Ennek hátránya, hogy jobban zötykölődik, bőg a motor és az üléseket nem lehet olyan kényelmesen hátrahajtani, mint például az előttünk ülő apukáét, aki ha már lehet, szinte végig az ölünkben feküdt. A fia az elején még shy volt saját bevallása szerint is, aztán végig engem fárasztott az ekszkjúzmi ször kezdetű mondataival. Egyébként aranyos volt és meglepően tisztán és választékosan beszélt angolul 9-10 éves formája ellenére. A család is jobb módunak tűnt (nem is értem mit kerestek ezen a buszon), és ők is körutazáson voltak az országuk északi részén. Ők talán eljutottak aztán a Taj Mahalhoz is és nem adták fel olyan galádul, mint mi. De vissza...
Az út elején még nem tűnt annyira parásnak a dolog, mivel szinte egyedül foglalhattuk el a teljes hátsó sort. Az út mentén majmok, tevék és a szokásos road movie. Ajmerbe érkezve, megálltunk egy kanális mellett a kanyarban. Amikor megláttam, hogy a busz többi utasa szinte átlép egy-egy lovaskocsira és elnyargal már tudtam, hogy a második kikötésemnek sem felel meg a túra, direkt buszról szó sincs, itt az első stop. Könnyed másfél órás pihenés alatt Pankának volt ideje megtapasztalni milyen is egy kórházi rötyi errefelé. Bevallása szerint az eddig legrosszabb volt, egy terápiával is felért látni milyenek a helyi körülmények ha az ember megbetegedne. Nem fog az tuti, agykontrol és ayurveda, vagy a cián. A sofőr az út hátralévő részében mintha nem vette volna észre, hogy véget ért a kanyargós hegyi szakasz, úgy rángatta a kornányt a nyílegyenes úton. Igaz itt az autóút széle igen népes, valamint a teheneknek senki nem mondhatja meg merre menjen. Ezek után sorra álltunk meg 10 percenként és lettünk mindig egyre többen, míg a hátsó sor is teljesen megtelt és mi beszorítva a sarokba pislogtunk előre fele. Megnéztem volna magunkat egy tükörből ahogy a sok fekete arc között, aki szinte fekszik, mi kipeckelve, fülhallgatóval a fülünkben próbáljuk meg elviccelni a szituációt annak reményében, hogy mindjárt megérkezünk és egy újabb csoda vár ránk. Aztán besötétedett és egyre lehangoltabban gondoltunk a pillanatra, amikor majd le kell szállni a buszról a sötétben és valami riksáshiénára bízni magunkat, hogy keressünk szállást. Közben az előttünk lévő családot/társaságot is elkezdte dühíteni, hogy a folyamatos megállások miatt (ami gondolom a sofőr kis kiegészítő biznisze ha már arra jár és legalább még egy állóhely van a buszban) lassan már 3 órás késésben vagyunk az ígérthez képest. Ennek és egy az ölünkből ülőtől előre ordított beszólás eredménye képpen az egyik megállónál a sofőr egyszercsak eltűnt az üveggel és függönnyel leválasztott kabinjából, majd feltépve a hátsó ajtót egyből ott termett köztünk és tetlegességig épphogy nem fajuló vitába kezdtek. Már vártam mikor kerül elő egy csúzli vagy kard és miként leszünk felkoncolva mi is, ha már ott ülünk és szép fehér húsunk van. Szerencsére csillapodtak a kedélyek és megállóból sem volt már több csak annyi, amennyien le akartak szállni ha már ott vannak. Végállomáskor rácsatlakoztunk útitárs családunkra és mivel azt mondták, rendes tiszta szálláson laknak a belvárosban veük tartottunk. Szerencsére nem volt hely ott ahol ők laktak így pár balek kör és egy óra után meg is találtuk az eddigi talán legdrágább szállásunkat (de legalább van hol aludni), ami egy koszos kis utca elején volt (mondjuk keresztbe is koszos utca volt) és az ablakok egy légkondikkal teleaggatott tűzfalra néztek. De legalább volt melegvíz és világítás a fürdőszobában, s az ágynemű is tisztának tűnt a foltok ellenére. Jaipur közel akkora mint Pest és az óvárosi részt, amit az igazság ellenére előszeretettel hívnak Pink Citynek egy nagy fal vesz körül, aminek a tetején lévő egyetlen étterem inkább hasonlított egy betontetőre költözetett lacikonyhához. A Lonely Planet előszeretettel ajánlja, állítólag nagyon jó a kaja, de mi nem mertük bevállalni, pedig nem vagyunk válogatósak, szinte mindenhol ettünk eddig ahol helyiek ültek és voltak legalább asztalok. A reggelit egy szálloda tetején tettük magunkévá, miközben a következő pár nap útvonalát terveztük meg, amit szándékunk szerint komplett megoldunk majd egy utazási irodában. Előtte megmásztunk egy 40 méter magas minaretet, ahonnan gyönyörűen nem láttunk egyetlen rózsaszín házat sem. És ez nem a szmogtól volt (pedig volt bőven itt is burokként), hanem mert egyszerűen nem voltak ott ahol lenniük kellett volna. Valószínűleg ügyes fotósok örökítették meg azt a 10 házat ami még olyan, vagy a térképet rontották el. Mindenesetre ezt a tervet feladtuk és átvágva a helyi szaniteres és háztartási boltok terén megnéztük a Royal Palace-t. Itt láttuk az első karácsonyfát is közvetlen a Guiness rekorder ezüst korsók (anno egy maharadzsa ebben vitette magának Londonba a Gangesz vizét, mert enélkül félt, hogy meghal vagy megőrül. Szerintem már akkor az volt.) valamint egy fekete (afroamerikai, bocsánat) törpe (alacsonynövésű, bocsánat) mikulás mögött. Ennek az aulának a berendezéséhez szerintem David Lynchet bízták meg annyira abszurd volt. A nap hátralévő részét, közel két és fél órát már egy shopping center (mert ilyen is van ám) első emeletén egy utazási irodában töltöttük, de ezt már nincs erőm ma leírni annyira fáradt vagyok. Meg melegem is van, mert ellentétben a hideg északkal, itt nincs légkondi a szobában csak két nagy ventillátor a plafonon, ami nem mehet nagyon, mert Panka fél, hogy lerepül és sormintát csinál belőlünk. Na meg azért is melegem van, mert ismételten sikerült leégnem (szerecsére azért nem annyira mint cápázásnál a Fülöp-szigeteken), ráadásul a lehető leggázabb módon, atlétában, Félmeztelenül igazi keletnémet (ahogy nagybátyám hívta őket a DDR után, didergő német) turistára hasonlítok, már csak egy formás kis bajuszt kéne vágatnom itt valami helyi borbéllyal. Ahogy látom az embereket, bajuszban kell, hogy tapasztalata legyen, 40 felett nem férfi akinek nincs. Most már tényleg elájulok, mint a mellettem szuszókáló apszara.
Remélem holnap is fogok emlékezni még a két nappal ezelőtti és jelen pillanatra is. Gúdnájt, gúdszlíp! Éljen és szóljon Bob Marley amíg le nem merül a laptopom.

Szóval az irodában ülünk, az emeleten. Akárhogy is szeretnénk tartani az eredeti útvonalat, be kellett látnunk, hogy ez nem fog sikerülni. Agra csak 4 óra vonatútra van, de szállásunk ott sincsen, ráadásul nemhogy az első osztályon nincs hely, de a másodon sem, ami azért elég meleg. Innen (a Taj Mahal után) még 14 óra Varanasi szintén harmadosztályon, plusz nincs hely az éjszakai járaton, ami azt jelenti, hogy elindulunk délután kettőkor és másnap hajnali négykor érkeznénk meg Varanasiba, ami a legszentebb város Indiában és még utószezonban sincs nagyon hely, nemhogy szilveszter környékén amikor a helyieknek is szünet van. De ha még el is jutottunk volna idáig (mert nem adtuk fel egyből és még ezeket is bevállaltuk volna, hogy maximum bokáig megmerítkezzünk a Gangeszben), akkor itt szinte zsákutcába futottunk volna, mivel nincs közvetlen repülőjárat délre Varanasiból. Delhin vagy Bombay-en keresztül több, mint 500 USD-be került volna a repjegy, amennyiből máskor vissza leher repülni európából. A másik opció az 59 órás vonatút lett volna, hálókocsi nélkül. Ekkor már másfél órája ültünk ott, majd áthúzva a két A4-es lapot amin az időpontok voltak kértünk egy jegyet délre a lehető leghamarabbra. Persze ez nem ment olyan egyszerűen, először a kétszereséért akartak nekünk foglalni, majd amikor kértük, hogy nézzen meg más légitársaságokat is ne csak egynek a csatlakozásait, akkor egyből kiderült, hogy van olcsó jegy is (azért annyira nem olcsó, mint pl. Thaiföldön vagy Malajziában). De ekkor már mindegy volt, csak legyen papírunk arról, hogy holnap elhagyhatjuk a koszos, büdös Jaipurt. Sötét volt mire kijöttünk az irodából (ahol plusz 800 egységet kellett fizetni az intézésért), ezért a lehető legrövidebb úton hazamentünk, hogy ne is lássuk hol vagyunk. Ez volt Jaipur.
Másnap reggel még a szállodában bepróbálkoztak, hogy taxival kivigyenek a reptérre, de a 600 rúpia több, mint sok volt egy fuvarért, valamint a taxi is csak az egyik srác kocsija volt, aki megpróbált lehiénázni minket. Igaz a tuktukban hideg volt így reggel 7 felé, de csak 150 rúpiába került. A reptéren még mindig nem lehettünk teljesen boldogok, hiszen a Go Airlines 8kor nyitó irodájába (ezzel a csatlakozással mentünk tovább Bombay-ből, s mivel a netes oldaluk szarakodott, nem lehetett credit kártyával fizetni előre) csak 9 körül érkezett meg a kisasszony a lehető legnagyobb nyugalommal. Ő biztos tudta, hogy itt minden gép késik legalább 1 órát ellenben velem, aki már kicsit ideg voltam, mivel éppen a gépbe kellett volna beszállnunk ebben az időpontban. Utána még egy órát vártunk a váróban mielőtt kitereltek minket gyalogosan a kifutóra, ahol még 10 percet álltunk a gép mellett, mert az még takarították. De legalább megyünk délre!
A Bombay-i átszállás a fél óra késedelmet leszámítva egész simára sikeredett, úgy látszik tényleg csak Jaipurban nem működik a karmánk. Megérkezve Keralába már dög meleg, napsütés és roppant kedves emberek fogadtak. Mintha nem is Indiában lennénk olyannak tűnt és tűnik még most is két nap után. Pálmafák mindenhol, tehenek szinte sehol (ezt mondjuk nem értem), a dudát sem egyfolytában nyomják csak percenként egy párszor. Egy órába és 635 rúpiába került mire beértünk Cochinba ami egy szigeten fekszik. A szálláskeresés itt is a szokásos módon zajlott, és egy óra alatt sikerült is megtalálnunk egy rendkívül tiszta szállást. Igaz még csak 4 napja nyitott és a papírokat is alig tudták kitölteni, rendkívül kedvesek a helyiek, mindent elintéznek és házhoz hoznak ha kéri az ember (kaja, pia, mosás, bőröndjavítás, robogó, masszázs...).
Tegnap átkompoztunk a szemközti szigetre, majd a robival megtettünk úgy 20km-t mire eljutottunk az első fürdős partszakaszra Cherai Beach-re. Most már tényleg a trópusokon érezhettük magunkat, boldogságos motorozás a pálmafák alatt, mindenki integet és köszönget, kötéltáncos és egyéb érdekességek az út mentén. Cherai Beach nem egy nagy durranás, de legalább lehet fürdeni. Érdekes érzés, amikor a helyiek bandákba verődve kémlelik a szemérmetlen fehérnépet akik egy szál fürdőruhában mennek be a vízbe. Talán csak a fiatal srácok egy része merészkedett odáig, hogy fürdősortra vetkőzzön, a többiek inkább ruhástul, száriban, gatyában és mindenféle más göncben vetették magukat a tengerbe. A legviccesebbek az apácák voltak, akik leszállva a buszról, ujjongva rohanták meg a vizet minden felszerelésükkel együtt. Ittunk kókuszt, kiröhögtettük magunkat a helyiekkel (nem indult a motor, csak kisebb segítséggel), átmotoroztunk a helyi kanálisos falucskákon majd visszatérve a saját szigetünkre Fort Cochinba, megnéztük a naplementét a több száz helyivel együtt. Ennyi elég is volt aznapra, plussz a már említett Bob Marley-s seafood vacsora, képválogatás és a fenti pár sor megírása. A cuccaink is megjöttek a mosásból, mindegyik szépen ki van bélelve újságpapírral, a motort is kicseréltettük (nem mintha a mostani jobb lenne) és ma lófráltunk a környéken. A helyi srácok szinte minden kis téren kriketteznek a hosszú vászon nadrágjaikban, a tűző napon, a porban. Én meg pólóban meggyulladok, ráadásul húzódik a bőröm, nem is tudom, hogy fogom bírni az ayurvedikus masszázst ahová 6 órára vagyunk bejelentkezve. De ezek már tényleg csak csomók a kákán, a hely tökéletes, el is döntöttük, hogy itt maradunk szilveszterre. Most ennyit tudtam írni, Panka megint alukál mellettem, de lassan fel kell keltenem mert a masszázs előtt még meg akartuk nézni az egyik templomot, ahol Vasco de Gammát megpörkölték és itt a faluban lehelte ki a lelkét. Ja és netezni is el kellene mennünk, hogy ezt itt például ne csak mi olvasgathassuk, így kaptunk már a fejünkre, hogy nem írunk elég sűrűn és eleget. Peace.